Napsütéses szép napot mindenkinek!

A minap valaki nagy optimistán megkérdezte tőlem, hogy elmúlt-e már az
ember-iszonyom... Hát erre mit mondhatnék? Főleg pont egy nappal az
után, hogy Pest egyik legforgalmasabb terén összefutottam egy nővel,
aki... Na de kezdjük az elejéről: szóval szombat este, olyan 8 óra
tájban voltam az Örs vezér terén. Egész nyugodtan tűnt a környék, csak
a szokásos csövik voltak ott, akit már minden arra járó ismer
látásból, mivel kb. 6-7 éve ugyanazok az arcok vannak ott. Persze néha
tűnnek fel újabbak, de ezek aztán olyan hirtelen távoznak, mint
amilyen hirtelen megjelennek. Hát.. mint mindenki, aki a városban a
túlélésért küzd, én is szigorúan a földre szegezett szemmel
járok-kelek, így kiszűrve az idióták egy részét. De ezen a estén
elkövettem azt a hibát, hogy felnéztem, egyenesen mai történetem
főszereplőjére: csak enyhén volt hajléktalan kinézete, akár egy
közepes alkesznak is elment volna. De ami a legfurcsább volt, valami
volt a szájában.. egészen pontosan lógott ki belőle... A fogaskerekek
ismét megmozdultak, és pillanatok alatt már gőzerővel forogtak. Mi a
franc lóghat ki egy elvileg normális középkorú nő szájából az utcán?
Első gondolatom a síp és a cumi volt, bár azért egyiket sem tartottam
nagyon valószínűnek. de nem tudtam sokáig gondolkodni, mivel bemutatta
az egész térnek, hogy mi volt az. Hát persze, hogy síp!! Hogy is
gondolhattam mást?! Végtére is ki lehetne képes síp nélkül közlekedni
a XXI. században a fővárosban? Nem tudom minek képzelte magát, talán
rendőrnek, avagy csendőrnek, de azt tuti, hogy utoljára a Louise de
Funes filmekben láttam ugyanezeket a mozdulatokat. Igen, nem
egyszerűen csak sípolt, hanem közben szaladt is... Rajta kívül senki
más nem látta, hogy mit üldözött. A nő ott volt negyed órával később
is, mikor kis kitérő után visszatértem a helyszínre. Addigra már
bevette magát a HÉV peronjára, minden várakozó utas nagy örömére.
Főleg azoknak, akik leültek mellé a padra, legalábbis a befogott
fülekből és a mérges arckifejezésekből személy szerint arra tudok
következtetni. Ki tudja, lehet, hogy nincs igazam, ugyanis szerencsére
felszálltam a HÉV-re és pár perc múlva, meghatóan, sípszó kíséretében
elindult... Meddig lehetett ott? Míg a valódi rendőrök el nem vitték?
:)
Szép volt, vicces volt, és talán más is szemtanúja volt közületek, aki
bizonyítja, hogy igen, tényleg vannak ilyen hülye emberek... :)

Üdv: Saroltka

Sziasztok megint!

A legfrissebb mesém tegnap esett meg. Tudom-tudom, bátorságra vall, ha
emberek közé megyek, főleg csúcsidőben, de hát mit mondjak? Merész
vagyok! Meg, azért mégsem hagyhatom, hogy mindig Ildi hozza az
ebédet.. bár tény, hogy ő nem olyan zaklatott lelkiállapotban tér
vissza a vadászatból, mint mondjuk én.
Szóval, bízva a jószerencsében, hogy senki nem talál be,
felkerekedtem. Már itt elkövettem azt a hibát, hogy nem vittem
magammal zenelejátszót. Elég hosszú volt a sor az étkezdében, csupa
öregből állt, de ez még elég jellemző, szóval egyenlőre nem éreztem
úgy, hogy menekülőre kéne fognom a dolgot, így hát odaálltam. Kb. egy
másodperccel megelőzve egy újabb öregasszonyt. Nem sokkal ezután az
előttem lévő mama hátranézett, szép komótosan, majd pár pillanatnyi
gondolkodás (mint később kiderült ez volt a témaválasztásra szánt idő)
után közölte: "Ma nem hoztam dobozt." - Ilyenkor nem tudom milyen
képet vághatok, mert azt tudom, hogy belül forognak a kerekek... Mégis
mit kéne válaszolnom?
"- Jó!" ?
"- Gratulálok!" ?
"- Mi a ... közöm van hozzá?" ?
"- Arra gondolt, hogy adjam oda az enyémet?" ?
De mielőtt bármit reagálhattam volna, a mögöttem lévő öreglány
megelőzött. Ő kihasználta az alkalmat, hogy kiélhesse
közléskényszerét... Gondolkodás nélkül válaszol: "Ó hát adnak ők,
ugyan pénzért." Aztán innentől csak sodródtam az eseményekkel.. a két
öregasszony teljesen egy hullámhosszra került, és úgy kezdtek
trécselni, mintha ezer éve ismernék egymást.
"- Igen, tudom, hogy fizetni kell érte, de hát itt voltam az orvosnál
és csak most láttam meg, hogy sztrapacska lesz. Az a kedvencem!.
 - Ó, az tényleg nagyon jó, holnap én is azt fogok otthon főzni, azt
könnyű elkészíteni. Nekem a kedvencem a fokhagymás hús. De valóban
mindent nagyon finoman főznek!
 - Hát nagyon, én mindig itt veszem az ebédem... Tudja, egyedül
vagyok, egymagamra minek főzzek? Meg úgyis minden másnap jövök az
orvoshoz, akkor veszek egy adagot, az elég két napra is! De most
szombaton egy férfi szolgált ki, az olyan kis adagot adott, alig volt
valami az edényben..."
 - Tényleg? Pedig mindig olyan nagy adagot szoktak adni.. Bár én főzök
otthon, mivel mi ketten vagyunk, de most takarítottam, kinek van akkor
kedve főzni is? Egyszerűbb ez így..."
Persze leírva sokkal hosszabb, ugyanis csak úgy pörgött a nyelvük, még
be sem fejezte az egyik a mondatot, máris replikázott a másik.
Ezalatt egyre közelebb húzódtak egymáshoz (pedig elég hangosan
beszéltek, hogy az egész bolt hallja őket), szóval mikor nem a
szatyruk állt bele a vádlinkba, akkor a kezük dörgölődött hozzám,
hiába próbáltam oldalazva némi egérutat nyerni.
Már azon gondolkodtam ez vajon csak egy csel-e, hogy befurakodjon
elém, vagy valóban a diskurzus hevében közeledett ennyire az újdonsült
barátnőjéhez. Szerencsére, gyorsan haladt a sor, így rövidesen
megmenekültem tőlük.
Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, vajon miért van az
öregembereknek közlés-kényszere, illetve, hogy miért a fiataloknál
próbálkoznak. Értem én, hogy beszélgetni akar. Sőt! Éltem egy ideig
angolszász vidéken is, ahol dívik idegenekkel beszélgetésbe elegyedni,
amit igyekeztem én is teljesíteni, de az más volt. Ott legalább
kérdéssel indítottak. Arra még kedvtelenül is lehet válaszolni. De egy
kijelentésre? Most kivételesen örültem, hogy kettő is akadt belőlük,
így a másik (ha tudtán kívül is) a segítségemre sietett.. mégiscsak
arra nevelik az embereket (a többséget), hogy tiszteljék az
idősebbeket, de vannak helyzetek, amikor felülkerekedik a közöny. Hisz
vadidegen.. és nem is érdekel. Főleg ha sietnék.. főleg ha éhes
vagyok, és vissza kéne mennem a munkába. Elismerem. Nincs erre
alkalmas időpont. Legközelebb talán csak annyit mondok: Hagyjuk most!
Most nem tudsz felbosszantani! :)
Majd jelentkezem!
Üdv: Saroltka

 A történetet az égiek küldték, egy napon mikor már majdnem azt gondoltam, hogy semmi frissel nem szolgálhatok, megjelent mai főhősünk...Középkorú nő, szilárd elképzeléssel a világról és még szilárdabb véleménnyel a város és országvezetésről. Egy napsütéses napon ültünk kolléganőmmel, Ildivel az irodában. Pont ez volt a héten az a nap, amikor a közeli étkezde menüjén állandó volt az aranygaluska jelenléte. Már-már megszokássá vált, hogy ilyenkor vettünk egy adaggal, kizárólag felesben (az alakunkra való tekintettel). Nem sokkal dél után, épp mikor Ildi elérkezettnek látta az időt a galus elfogyasztására, megjelent ő. Pont a legrosszabbkor, megzavarta a ceremóniát. Ilyenkor azért érdemes nézni az emberek arcát, ahogy valaki megpróbál közéjük és a kedvenc süteményük közé állni. Szóval az újonnan érkezett ügyfél meglátta kolléganőmben a vadállatot, aki igazi ragadozó módjára mérte fel a távolságot és az esélyeket a hőn áhított sütemény elvesztésére. Persze egyből visszakozott: "Nyugodtan edd csak meg, én is megiszom a kávémat!" -Nem is tudtam hirtelen eldönteni, melyik szónál kezdett kialakulni a szimpátiám...mikor sutba vágta az illem minden formáját és zsigerből letegezett, vagy hogy hozta magával a kis túlélő kávéját is...Persze, értem én, hisz én is mindig viszek magammal popcorn-t és üdítőt ha ügyfélszolgálat felé veszem az utam...Csakhogy biztos legyen a szórakozás! -De aztán az is bebizonyosodott, hogy természetvédő. Ez fogható fel az egyetlen pozitív értékként benne. Miután nyugodtan megitta a kávéját közben elbájcsevegve velem odasétált a kukához és kidobta. -Ez még nem is lenne akkora vétek, csak ne rítt volna le arról a kukáról, hogy nem a nagyközönségnek van fenntartva, hanem a szerény kis irodánknak. Reméltem, ha már ennyire otthonosan mozog köreinkben ledobja magát  a székbe és talán - kis szerencsével - némi útravaló elemózsiát is elővesz. Sajnos az ilyen irányú számításaim nem váltak be, ennél egy cseppel több kultúra szorult belé.

 Aztán a jövetelének okára tértünk. Kérdezgetett a szolgáltatásunkról mi pedig elmondtuk a rendszert, majd adtuk a nyomtatványt is, hogy töltse ki és akkor tudunk a továbbiakban is segíteni. - Ezt az akadályt már elég sok hős sikerrel vette, hát a mai főszereplőnk nem! Úgy tűnik néhány szám és betű leírása érdekek nélkül elképzelhetetlen. - Tőlünk akart hallani mindent, függetlenül attól, hogy konkrétumok nélkül ám nem sok mindent tehettünk érte. Persze elmondtuk az általános információkat, és ... Igen! Akkor jött minden ügyfélszolgálatos kedvenc érvelése: "A lányom is éppen (!!) ezzel foglalkozik, csak (persze!) ő sokkal nagyobb tételekben. Szóval tudom, hogy nem jól mondjátok". Mikor erre azt a választ kapja, hogy ez esetben szeretettel ajánlunk egy internet címet és ha a lánya valóban olyan jártas a témában, akkor minden bizonnyal pillanatok töredéke alatt megoldja az "édes" anyja problémáit. Persze a mondat végéig nem jutottam el, félbeszakított, mondván:"Örülj, hogy te olyan gazdag vagy, hogy van pénzed internetre, nem mindenkinek van!" - Hát jó, ez igaz lehet, de ha nincs pénze internetre, akkor hogy akar vállalkozást indítani és letenni olyan apróságokat, mint önerő? Sose tudom meg, nem folytam bele. Erre elkezdett hőbörögni, hogy mi bunkók vagyunk (tipikus szálka-gerenda eset) és hogy az egész környék pocsék, a polgármester pedig maga az ördög ebben a pokolban. - Aha, tehát nem hozunk fel korábbi sérelmeket, ugye? Majd utasított, hogy rögtön járuljon a színe elé az, aki adatfelvétel és a regisztráció után fog vele foglalkozni. Hát enyhe szájhúzás kíséretében (mégis, ki szabja a feltételeket?) telefonáltunk egy harmadik, kihelyezett kolléganőnknek, mégis csak kedves lánykák vagyunk mi! Persze lerázott minket, hogy most nem tud ezzel foglalkozni, senki kedvéért sem. Aztán a kedves ügyfél tovább hőbörögve megadta a telefonszámát, hogy mindenféleképpen  hívja fel a harmadik kolléganő, mihelyt tudja. Mikor átadtuk az üzenetét és a jellemrajzát, a munkatársunk úgy tett, mint Mr. Benett a Büszkeség és balítéletben :" Körülbelül egy hónapja kaptam ezt a levelet, s két héttel ezelőtt válaszoltam rá, mert kissé kényes ügynek tartottam, amellyel sürgősen kell foglalkozni." :)Így egy hét múlva újra megjelent az ügyfél, de a hangneme és a modora változatlan maradt. Mintha el sem ment volna közben, tovább folytatta a puffogást még parancsolóbb hangon, elengedve a füle mellett mindent amit mondtunk. Mindaddig míg az nem egy másik telefonszám vagy cím ahol az adatlap kitöltése nélkül a következő szintre léphessen.

  Azért kíváncsi lennék, vajon azóta leesett-e már neki, hogy miért nem keressük a kegyeit és miért nem kap megkülönböztetett bánásmódot.

 Ez a történet feltépett sok régi elfelejtett sebet az előző munkahelyemről is, de az már egy másik bejegyzés lesz. Ahogy az is, ha a ma történet főhőse visszamerészkedik egy harmadik felvonásra.

 De legalább így, a második körben nem hozott magával kávét :) Csakhogy ne vádolhassatok meg azzal, hogy nem látom meg az apró örömöket az életben...! ;)

 Üdv: Saroltka

Kedves Olvasók!

A cím (Botta di vita) jelentése: csipetnyi élet (a mindennapok monotóniájának megtörésére).

A blog egy szomorú barátnő felvidítására íródott levélsorozatból készült. Pontosítva azért, hogy a vidításra szánt e-maileket ne kelljen nap, mint nap felolvasni a kollégáinak, akiknek így szembesülniük kell a levélíró (jelen esetben blogíró) életének apró mozzanataival. Aki mégis erre téved bepillantást nyerhet a mindennapjaimba, remélem pár arcra sikerül mosolyt csalnom a szenvedéseimmel. Ha vannak köztetek olyan szerencsések, akik nem találkoznak az emberi balgaság és bunkóság legmélyebb bugyraival napi - de legalább heti szinten - akkor azoknak szeretném bemutatni milyen annak, aki 50 km-es körzetben vonzza a hülyéket.

Igen, az irományaim nem előítéletektől mentesek, ahogy én magam sem vagyok az: Mindenkit utálok nemtől, rangtól, nemzetiségtől vallási- és politikai beállítottságtól függetlenül.

Bár mondhatnám, hogy a történeteim csupán a fantáziám szüleményei, de sajnos, az igazat megvallva kitalálni sem tudnék olyan sztorikat, amik a mindennapokban megesnek velem. Ennek ellenére, egyértelműen, ha valaki felfedezni véli magát a történetekben, na, az pusztán a véletlen műve! - Ha ez nem lenne elegendő a megnyugváshoz, nem marad más hátra, gondolkodjon el a viselkedésén... ;)

Üdv: Saroltka